65 éve élnek felvidékiek a Völgységben

A csehszlovák-magyar lakosságcsere következtében 1947-ben és 1948-ban mintegy huszonháromezer családot telepítettek át Csehszlovákiából Magyarországra; hatszáznyolcvan családot, közel háromezer főt Bonyhád környékére, a völgységi településekre. Hatvanöt évvel ezelőtt, 1947 áprilisában gördültek be az első szerelvények a Hidas-Bonyhád vasútállomásra.

Bonyhádon minden évben megemlékeznek a felvidéki áttelepítésről és kétévente találkozót is szerveznek, amit idén, május 28-án tartottak. Az áttelepítés 65. évfordulója alkalmából szervezett program szentmisével kezdődött a római katolikus templomban. Ezt követően a Völgységi Múzeum épületének falán elhelyezett emléktáblát koszorúzták meg a jelenlévők, a Vörösmarty Mihály Általános Művelődési Központban pedig kulturális műsoron vettek részt. Az ebéd végeztével a Jónás János Közösségi Házban felvidéki kézművesek kiállítását, a Völgységi Múzeumban pedig a „Mint oldott kéve” Felvidéki magyarok a Völgységben időszaki kiállítást tekintették meg az emlékezők.

A szentmisét Juhos Ferenc atya, verbita tartományfőnök és Erb József plébános celebrálta. A koszorúzás előtti beszédet Zsigó Róbert, Baja és térsége országgyűlési képviselője, Baja város polgármestere mondta. A nap vendégei voltak: Hajdú László, Deáki polgármestere; Hontvári Ferenc, Kismácséd polgármestere; Kálazi Ferenc, Udvard polgármestere; Seres Lajos, Alsószeli polgármestere; Szalay József, Fél polgármestere és Tóth Marián, Tardoskedd polgármestere.

A találkozót a Bonyhádi Felvidékiek Egyesülete és Kolozsiné Gergely Cecília, az egyesület elnöke szervezte.

Zsigó Róbert, Baja és térsége országgyűlési képviselője, Baja város polgármestere ünnepi beszéde:

„Hazatérni... tudnom kellett volna, hogy sohasem lehet visszatérni. Már nem az vagyok, aki egykor voltam, ezért semmi sem olyan, amilyen volt.”

Tisztelt Polgármester Úr! Elnök Asszony!

Hölgyem és Uraim!

Nagy tisztelettel és sok szeretettel köszöntöm Önöket a Felvidékiek találkozóján, itt Bonyhádon. Külön köszöntöm a Felvidékről érkezett kedves vendégeket!

Tisztelt Emlékezők!

Az Ország és a Nemzet sok településén jövünk össze minden évben emlékezni a sok szenvedésre, a kényszerű költözésre, az OTTHON elhagyására. Az elmúlt 65 évben, volt, hogy csak magunkban, néhány évtizede pedig nyilvános rendezvényeken is hitet tehetünk magyarságunk, gyökereink mellett.

Emlékezünk a Felvidéken 1945 után elkezdődött „magyar kálváriára”, amelyet a Benes-dekrétumok testesítettek meg. A dekrétumok kinyilvánították, hogy a magyarok a németekkel együtt árulók, kollaboránsok, megbízhatatlanok, háborús bűnösök, ezért büntetést érdemelnek. Kollektíven, mindannyian.

Már Trianon óta félelemmel teli nemzetté váltunk. Ezt a félelmet, rettegést csak fokozták a deportálások, kényszer-kitelepítések, a jogfosztottság. Az éjjel megjelent az autók, a vasútállomások, a tehervagonok.

Hányszor ismétlődött ez meg a XX. század történelmében…

A bácskai kitelepítések, azután az 50-es években ugyanígy indultak vagonok a Hortobágyra. Az istentelen és sötét XX. században oly sok embert, családot, népet vettek semmibe a hatalmaskodó diktatúrák. Semmi sem volt szent. Az emberek jogai, vagyonuk, de még az életük sem. A sátán mindent vinni akart, és sok mindent el is vitt.

És nézzünk csak körül. Ennek az istentelen és sötét kornak oly hosszú az árnyéka, hogy még sokszor napjainkra is rávetül.

Tisztelt Emlékezők!

A hortobágyi kitelepítésről 2011-ben készült film címe: „Út a semmibe”.

A felvidéki magyarok útja is úgy tűnt, hogy a bizonytalanságba, a semmibe vezet. Voltak, akiket Csehországba vittek, másokat a mai Magyarországra hoztak.

Az nagyszüleimet, szüleimet (egymástól teljesen függetlenül) a Csallóközből, valamint Galánta mellől Bácsalmásra telepítették. 1997-ben többen összefogtunk, felosztottuk egymás közt a környékre telepítetteket, elmentünk hozzájuk és elbeszélgettünk velük: pontosan mi és hogyan történt. Az összegyűjtött emlékekből könyvet jelentettünk meg, a templom falán emléktáblát avattunk az 50. évfordulóra.

Édesapámmal is ekkor beszélgettem először a történtekről. Addig soha, még csak szóba se hozta. Akkor mondta el először, hogy Szenteste értek Bácsalmásra. Mondták nekik, hogy a sötétben csak menjenek a hosszú, egyenes utcán. Majd rátalálnak a házra… Amit elhozhattak magukkal, annak a felét ellopták, a másik fele meg tönkrement az úton. A tótoknál magyarok, ideát meg cseszkók voltak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ide, Tolna megyébe – többek között - Alsószeliből, Deákiból, Kismácsédból, Udvardról és Tardoskeddről telepítettek magyarokat.

Egy Komáromban letelepült felvidéki magyar család Jézus szavaival zárta egyszer a visszaemlékezését: „Jövevény voltam, és ti befogadtatok.”

Bonyhádon 100-nál is több felvidéki magyar család él. Az ide érkezők útja sem a semmibe vezetett. Letelepedtek, beilleszkedtek, s mára már a felvidékiek, németek, székelyek nemcsak békében élnek együtt, hanem egymás rendezvényeire, közösségeibe járnak, gazdagítva a várost saját kultúrájukkal.

Kedves Emlékezők!

Sokszor halljuk azt a kérdést, hogy miért kell minden évben felidézni a múlt fájdalmas eseményeit, miért kell emlékezni?

Többek között azért, mert a felejtés száműzetés, az emlékezés pedig szabadulás. Szabadulás az elfojtott félelmektől, a megélt szörnyűségektől. Az istentelen és sötét XX. századtól.

Azért is emlékeznünk kell, hogy gyermekeink, unokáink tudják, mi történt a családjukkal. Értsék, és ismerjék a gyökereket, melyek erősen tartanak bennünket a sokszor tomboló viharok idején. Ismerjék a múltat, hogy ami történt, még egyszer meg ne történhessen. Soha!

És emlékezni kell azért is, mert a Benes-dekrétumok közül még néhány a mai napig érvényben van. A XX. század hosszú árnyékával a mai napig nem számolt el teljesen Európa. Talán azért, mert nem akart? Én azt hiszem, hogy inkább azért, mert nem mert. Éppen itt lenne az ideje a bátorságnak, a pontos elszámolásnak.

2008-ban világszerte demonstráltak és petíciókat adtak át a szlovák külképviseleteknek. 2012 áprilisában az EU Parlament illetékes bizottságához ismét petíciót nyújtottak be ez ügyben. Úgy hiszem, hogy mindannyiunk nevében mondhatom: jó lenne már végre végleg elrendezni a múltat. Tartozunk ennyivel az áldozatok, szüleink, nagyszüleink emlékének!

Végezetül Wass Albert soraival kívánok a bonyhádi, felvidéki magyaroknak, székelyeknek, németeknek továbbra is gyümölcsöző kapcsolatot, munkájukban, mindennapi életükben pedig békességet, hitet, reményt és szeretetet.

Wass Albert így írt egykor:

„Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet, örököltél Istent és Hazát.”

Köszönöm a meghívásukat és megtisztelő figyelmüket!”