+
Bezárás Menü
0°C
2020. október 31.
Farkas
Facebook Youtube Instagram
Bonyhád - Befektetőbarát település

Az Atomerőmű KSE Bonyhád bajnoki menetrendje
Videók

ÖSSZETARTOZUNK - TRIANON 100 FILM


Filóné Ferencz Ibolya polgármester asszony összefoglalója a 2019-es évről

A várost bemutató kisfilm
A várost bemutató kisfilm


Imázsfilm Tolna megyéről

A kommunizmus áldozataira emlékeztek Bonyhádon is

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjamegtartását a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000június 13-án elfogadott 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata rendelte el. Ennek értelmében minden év február 25-én tartják a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját.

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja megtartását a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000június 13-án elfogadott 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata rendelte el. Ennek értelmében minden év február 25-én tartják a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját. Bonyhádon az Országzászlónál gyűltek össze a megemlékezők. Borbáth Nikolett szavalata után Szabó Tibor önkormányzati képviselő mondott beszédet, azt követően megkoszorúzták az emlékművet.

 

 

 

Szabó Tibor beszéde:

 

Mi is a kommunizmus, vagy a kommunista?

Erre definícióként idézem Alekszandr Szolzsenyicint:

A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista, eltorzult lélek. Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak, vagy személyes boldogulása így kívánja...

 

Tisztelt Megemlékezők, Kedves Bonyhádiak!

 

Mondják, hogy a történelem az emberiség emlékezete, azaz olyan életfontosságú párbeszéd, amely a jelenben élők és a múlt személyiségei, a múlt történései között zajlik.


Valóban, a mai megemlékezésnek is ez lehet a legfontosabb célja: találkozni, és megérteni az előttünk járók üzenetét.

 

A földjükön szorgalmasan dolgozó gazdák hangját, akik a saját bőrükön tapasztalták meg, mit is jelentett pontosan a padlássöprés, mit a kuláksors, és mit is jelentett a mezőgazdaság "szocialista átszervezése".

 

A tisztes polgárok szavát, akik elmesélik, milyen volt a "proletárdiktatúra demokráciájában" élni, milyen volt a társadalom "megbízhatatlan elemeként" hátrányt szenvedni, milyen egyetemi végzettséggel gyári munkásként dolgozni.

 

Igen, azért jöttünk ma össze, hogy megértsük az előttünk járók üzenetét, a régi nemesi családok keserű tapasztalatát: ők tudják igazán mivel járt a "nép ellenségének" lenni a nép köztársaságában, mivel járt a kitelepítés. Ők tudják mivel járt a Hortobágyon, a magyar gulág foglyaiként szadista őrök kínzásai közepette tűrni, és életben maradni.


"Csattant a gumibot az arcomon, és négy fogam kiesett ott a helyszínen." – emlékezik vissza a kitelepítés első pillanataira egy asszony. Hányan élhettek át hasonló fájdalmat, hasonló megaláztatást? Hányan élhettek át hasonló pimasz könyörtelenséget? És hányan nézhették végig egész életük, szorgalmas munkájuk elrablását úgy, ahogy azt egy hortobágyi gulágfogoly naplójában olvashatjuk?

 

Ha behunyjuk a szemünket egy pillanatra, láthatjuk, itt vannak velünk ma mindannyian: a kommunizmus egyenlőséget hirdető eszméjének százmilliónyi áldozata. Mind a százmilliónyi szenvedésben egyenlővé tett ember.

 

Nem tudom, hogy elgondolkodtak-e már azon, hogy a marxizmus, mint eszme miért nem a szülőhazájában, Angliában jutott diadalra? Miért bukott meg már fogantatásának pillanatában, és ráadásul miért éppen azok buktatták meg, akik érdekében létrehozták: az angol munkások?

 Azért, mert a marxizmus és a kommunizmus az alapvető emberi természetnek mondott ellent: a birtoklás, a tulajdonszerzés, az önálló boldogulás és felelősségviselés ősi ösztönének. Hiszen a magántulajdonon alapuló társadalom megszűntetését már Marx is kívánatosnak tartotta, akár erőszak árán is. Ez volt talán a kommunizmus egyik legfontosabb tulajdonsága, amiből egy sor emberiség elleni bűne következett.

 

A második fontos tulajdonsága – mivel e nélkül minden bizonnyal eltűnt volna a történelem süllyesztőjében –, hogy nem puszta elmélet volt csupán, hanem cselekvésre buzdító akcióprogram is.

 

Nemcsak hirdette az évezredes emberi együttélési szabályokon alapuló hagyományos világ megszűnését, de szükségesnek is tartotta annak felszámolását.

De a harmadik tulajdonságából fakadt a legtöbb fájdalom: a történelmet, az emberi közösségek viszonyát végtelenül leegyszerűsítve folyamatos harc formájában látta és láttatta.

Ezt nevezték tudományos megfogalmazással osztályharcnak, amely az emberi kapcsolatok és az összefogás, az együttműködés helyébe a gyanakvást, a mindig lesben állást, az irigykedést és a képmutatást, de mindenek előtt: a gyűlöletet ültette.

 

Talán nem véletlenül.

 

Gorkij írja az eszme szimbólumáról: Lenin "úgy általában" szerette az embereket, de "meg is tagadta őket. Az ő szeretete messze előre tekintett, a gyűlölet ködén keresztül."

 

Ezért vallották a Mester tanítványai, hogy a kommunista erőszak minden változata, a kivégzéseket és koncentrációs táborokat is beleértve alkatrész abban a vasöntődében, amely a kapitalizmus emberanyagából szocialista emberiséget formál...

 

És ezért mondta Szamuely Tibor, az első magyarországi kommunizmus vezéralakja 1919 húsvétján, hogy aki a proletárdiktatúrának ellenáll, azt "kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek – folytatta – "bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség van arra, hogy vér folyjon. A vértől nem kell félni. A vér acél. Erősíti a szívet, erősíti a proletár öntudatot. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz, mely igaz jövőhöz vezet bennünket."

Megvilágító erejű ez a mondat, kedves barátaim, ugyanis a kommunizmus egyik legnagyobb tévedésére derít fényt. Arra tudniillik, hogy annyira fanatikusan hitt a jövőben, a saját jövőjében, hogy a múltat – nemcsak szólamaiban, de a valóságban is "végképp eltörölte". Legalábbis azt gondolta, hogy még erre is képes.

 

Ezért volt biztos abban, hogy minden bűnére bocsánatot nyerhet a felejtés által. A gyilkosságokra éppúgy, mint a hortobágyi táborok poklára, az ÁVÓ pincebörtöneire, az ügynökké – saját apjuk, feleségük, tanáruk – besúgóivá kényszerített emberek gyötrelmeire, a fosztogatásra, a csalásra, a közös vagyon eltékozlására. Elvégre – miként azt az ókori bölcsesség mondja – a felejtés mindent átváltoztat meg nem történtté.

 

Kis híja volt annak, hogy ez sikerül is nekik. Csak egyvalami akadályozta meg ebben a szándékában, végső soron a diadalban: az ember. Az ember, akit porszemként söpört félre az útjából. Az ember, akit a legkevésbé sem tisztelt, akit a legkevesebbre tartott. Az ember, akire csak a gyűlölet ködén keresztül tekintett.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján nem kerülhető meg a kérdés: miért nem látjuk még mindig mindannyian a kommunizmus valódi arcát? Miért tartják makacsul magukat azok a meggyőződések, melyek szerint a kommunizmusnak szép és szent céljai voltak, csak a megvalósításuk sikerült balul?

 

Miért nem látjuk, hogy az a Lenin, aki a korunk divatpólóin díszeleg ugyanaz a Lenin, aki írásos utasításban kérte, hogy naponta tájékoztassák őt az agyonlőtt papok számáról?

 

Miért nem hiszünk a szemünknek, a fülünknek, miért nem hallgatunk a jobban azokra, akik a saját bőrükön tapasztalták meg a rendszer világmegváltó tevékenységét?

 

Miért nem fogadjuk el, hogy a kommunizmus emberiség elleni bűne nem a véletlen műve, nem egyszerű "műhiba", nem is könnyen kiigazítható kisiklás volt? Mert a terror, a megfélemlítés, az egész közösségek elleni gyűlöletkeltés az ideológia lényegéből, annak velejéből következett.

 

Nos, a választ ezekre a kérdésekre Illyés Gyula adja meg:

"A múltat is teremteni kell... egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják...– írja, majd így folytatja: "Valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el sem megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét."

 

Ezért van szükség az ilyen megemlékezésekre, az ilyen találkozásokra, mint a mai, ezért van szükség a szobrokra, emlékművekre, mementókra. A múlttal való párbeszéd létfontossága tehát így válik igazán érthetővé: mindent a helyére kell rakni, mert a rosszul elrendezett múlt el sem megy, a megíratlan idő pedig ködszerűen üli meg a tájat. Rajtunk múlik tehát, hagyjuk-e, hogy ránk telepedjen, hogy mindent beburkoljon.

Illyés Gyula gondolatai bennünket, kései utódokat is köteleznek, a múlt helyretételének szükségessége pedig bizony nem csak az évtizedekkel ezelőtt történetekre érvényesek.

 

Mert nem csak a régmúlt, hanem a helyére nem tett közelmúlt is feltámadhat, vissza-visszajárhat, állandóan zavarhatja az embereket, ha nem teszünk pontot a végére, ha nem zárjuk le egyszer és mindenkorra.

 

A szembenézés napja arra kötelez tehát valamennyiünket, hogy soha ne feledjük: a hazugságra és megfélemlítésre alapozott, az embereket szegénységbe taszító, néhány kiváltságosnak pedig korlátlan hatalmat és jólétet biztosító ördögi rendszer létezett, miként voltak gépkezelők is, akik azt mozgásban tartották.

De soha ne higgyük: mindenki fogaskerék volt a rendszerben. És mindenekelőtt mindörökre emlékezzünk: a porszemekre. A porszemekre, akik időről időre közéakadtak a kommunizmus hatalmas és embertelen gépezetének mindent felőrlő fogaskerekei közé, és addig csiszolták, míg egyszer csak a fogak mellészaladtak, és a gépezet összeomlott maga alá temetve közel egy évszázadnyi szenvedést, kínt és megaláztatást.

A mi dolgunk ma az, hogy újra hangot adjunk a porszemek szenvedéseinek. Emlékezzünk rájuk, idézzük fel sorsukat, és jusson eszünkbe az örök igazság, hogy a keresztény ember megbocsát, ámde nem felejt.

 

Köszönöm, hogy meghallgattak!

 

Vissza