A székelymészárlás 250. évfordulója – emlékezés Bonyhádon

Az évforduló alkalmából a magyarországi központi megemlékezést Bonyhádon tartották. Az ünnepség a Páter Illés Albert jezsuita szerzetespap által celebrált szentmisével kezdődött a római katolikus templomban. Innen a Székely Emlékparkba vonult át az összegyűlt háromszáz megemlékező, ahol Potápi Árpád János polgármester mondott ünnepi beszédet. Az Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottsága elnöke beszédében többek között elmondta, hogy a tragikus, 1764. január 7-i éjszaka a bukovinai székelyek születésnapja is, amikor egyben emlékeznek a történelmi eseményre, de a továbbélésre és a sokszori újrakezdésre is. Az ünnepség végén a kopjafánál elhelyezték az emlékezés koszorúit.

Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke január 4-én utazott el Madéfalvára, ahol az ottani megemlékezésen vett részt. Magyarországról különbuszokkal és személyautókkal összesen 17 településről több mint százan indultak útnak, hogy tiszteletüket tegyék az ünnepségsorozaton.

A bonyhádi megemlékezésről készített fotók megtekintehetők az alábbi linken:

http://www.bonyhad.hu/mozdulj/galeriak.html#

Potápi Árpád János ünnepi beszéde:

„Mikor Csíkból elindultam, jaj,

Színem sem volt, úgy búsultam, jaj.

Kezem fejemre kapcsoltam,

Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj

Tisztelt Emlékező Közönség! Kedves Barátaim!

Az ember gyakran eltöpreng azon, hogy milyen a személyes viszonya a hazájához. A bukovinai székely ember élete az utóbbi kétszázötven évben azzal telt el, hogy arra a kérdésre kereste a lelkiismerete szerinti legjobb választ: Hol is van az ő hazája?

Valójában hol is van a haza? Mennyi idő és mennyi emlék kell ahhoz, hogy egy helyhez olyan erővel kössön bennünket, amivel belül, a szívünk mélyén azt mondhatjuk, hogy igen, otthon vagyunk itt, ez a mi hazánk. És vajon akkor is kötnek-e bennünket az emlékek, ha olyan hatalmak ülnek fölöttünk, akik kétségbe akarják vonni a hazánkhoz, nyelvünkhöz, emlékeinkhez és szokásainkhoz való jogunkat?

Mi, bukovinai székelyek a madéfalvi veszedelem évfordulóján eltöprenghetünk azon, hol is van számunkra a haza? A Világnak melyik az a szeglete, amelyiket mi a magunkénak nevezhetünk? Erdély, ahol a mi székely őseink is éltek évszázadokon vagy talán egy évezreden át? Bukovina, ahol az ötfalut megalapítva, templomokat, iskolákat építve, a Kárpátokon kívüli tartományt belakva idegen népek tengerében őrizték meg a székelymagyar kultúrájukat? Vagy az Al-Duna, vagy Déva környéke, ahova már a XIX. század végén megindultak a kirajzások, illetve az akkori Magyarországra való visszatelepedések? Bácska, ahol szüleink, nagyszüleink néhány évet ott élve az újrakezdés lehetőségében reménykedtek? Tolna, Baranya, ahol sokan közülünk még mindig a 300 éve itt őshonos németek volt házaiban élnek? Hol van a mi hazánk?! Nekünk a 250 évvel ezelőtti esemény - amely ártatlan emberek százainak lemészárlásához, több ezer ember száműzetéséhez vezetett 1764-ben - ezt is jelenti: végleges hazát remélve járjuk történelmi Golgotánkat.

Mit követtek el őseink, hogy a sors ezt a nehéz küldetést kényszerítette ránk?

Ragaszkodtak archaikusnak tűnő szokásaikhoz, erős családi-nemzetségi szervezetükhöz, keresztény hitükhöz, különleges, autonóm katonai közigazgatásukhoz. Ragaszkodtak ősi szabadságukhoz, melyet egy-egy uralkodó vagy fejedelem próbált megnyirbálni vagy eltörölni, de a székelység újra és újra bátran kiállva szerezte vissza azt.

1764. január 7-én is ez történt. Az erőszakos besorozás ellen fellázadt székelyek Madéfalvára gyülekeztek. A vízkereszt utáni hajnalon a békésen alvó faluba báró Siskovics József altábornagy ágyúval lövetett bele. A nagy túlerőben lévő császári katonák órákon át üldözték, és gyilkolták a védtelen falusiakat, köztük ártatlan asszonyokat és gyermekeket. A házak java részét kifosztották, majd felgyújtották, a menekülők közül pedig sokakat a Kárpátok rengetegében ért utol a fagyhalál. Az igazságtalan mészárlás mérlege közel 200 halott és legalább kétszer ennyi fogoly volt, akiket embertelen körülmények között tartottak. A vérengzés következménye pedig több ezer székely számára, a Kárpátokon túli, akkor a Török Birodalom fennhatósága alá tartozó Moldvába történt kivándorlás. 15-20 évi száműzetés után Hadik András javaslatára, József császár és király támogatásával egy részük Bukovinába költözik, ahol Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva településeket alapítják meg. 1764. január 7-e nekünk bukovinai székelyeknek népcsoportunk születésnapja is, amikor egyben emlékezünk meg a tragikus történelmi eseményre, de a továbbélésre és a sokszori újrakezdésre is. Emlékezünk a hősökre és az ártatlan vértanúkra, de emlékezünk a falvainkat megalapító bátor ősökre, a kitartó generációkra és a II. világháborúban családjukat, gyermekeiket megóvó menekülő szüleinkre és nagyszüleinkre egyaránt. Ezen a napon önmagunkra emlékezünk!    

A madéfalvi veszedelem nagy tanulsága itthon és a Székelyföldön egyaránt az, hogy az idegen hatalmak végső célja soha nem változott, még ha néha édes szavakkal, könnyebb élettel, és kicsinyes ajánlatokkal ígértek is szebb jövőt a székelyeknek, de több száz év történelmi tapasztalata megmutatja, hogy ha lehetőség van rá, ha gyengék, ha védtelené válik a székelyek közössége, akkor minden alkalmat megragadnak kitaszítani őket a szülőföldjükről.

Ma Erdélyben a veszedelem nem közvetlenül az életek kioltásával fenyeget, hanem a félelem rögzítésével, az anyanyelv kitagadásának programjával, a jelképek, a hagyomány eltörlésének programjával, a tanulási lehetőségek visszaszorításának programjával, lassan, alattomosan, de a madéfalvi veszedelem pallosa örökre ott ragadt a székelyek feje fölött. A mai hatalom is képes egy zászló, egy felirat, egy jelkép miatt állami haragot zúdítani rájuk.  Ebbe még egy ilyen erős népnek is nagyon bele lehet fáradni.

Ezért alkalmas időpont ez a megemlékezés annak kinyilvánítására, hogy mi, bukovinai székelyek is támogatjuk az erdélyi székely testvéreink politikai küzdelmét a Székelyföld területi autonómiájáért, amely az egyetlen lehetősége hosszútávon a történelmi hagyományok, a magyar kultúra és anyanyelv megőrzésének, önrendelkezésük kivívásának. 

Amikor a székelyek legalább belső ügyeikben önállóságra gondolnak, akkor az életre, a megmaradásra szavaznak, minden gondolatuk az élet továbbvitelére, az ősök küzdelme és hazaszeretete iránti tiszteletre irányul, ezért nincsen a székely jövőben az autonómiának semmiféle alternatívája. Az életben maradás joga, hogy megszervezhessék életüket saját szokásuk szerint azon a földön, ahol élnek, a felnövekvő gyermekek nemzetüket segítő felnőtté váljanak.

Tisztelt Emlékezők!

A madéfalvi veszedelemre emlékezve gyújtsunk mécseseket és helyezzük el virágainkat mindenhol, ahol székelyek a világban élnek! Legyen számunkra e történelmi dátum is figyelmeztetés, hogy csak összekapaszkodva, egymást segítve őrizhetjük meg családjainkat, népcsoportunkat és magyarságunkat.

Köszönöm, hogy meghallgattak!