A székelység titka a szabadság és az önrendelkezés iránti olthatatlan vágy

„A történelem viharai bárhogy tépázhatnak bennünket, bármilyen hatalom próbál minket elnyomni, mi szilárdan állunk, és képesek vagyunk megőrizni, amit felmenőink örökül hagytak ránk" - tette hozzá a bukovinai székely politikus a bonyhádi, Bonyhád környéki, vajdasági és erdélyi székely emlékezők előtt mondott beszédében. Úgy fogalmazott: ez kovácsolta egységbe a székelyeket évszázadokkal ezelőtt, és ennek köszönhetően tudtak a megpróbáltatások után is fennmaradni.
A madéfalvi vérengzés a régi világunk végét és az új világunk kezdetét jelentette, talán nincs még egy olyan magyar népcsoport, mint a bukovinai székelység, amelynek tagjai annyi telepítésnek lettek volna az áldozatai - jegyezte meg. Utalt arra, hogy a madéfalvi veszedelem után a csíki székelyek ezrei keltek útra, így jutottak el Bukovinába. 1941-ben Bácskába telepítették őket, ahonnan 1944-ben, 1945-ben menekülniük kellett, és Bács-Kiskun, Tolna, Baranya megyében találtak új otthonra.
A székelyek a magyarság fontos és elidegeníthetetlen részét alkotják - hangsúlyozta az államtitkár. A magyar kormány nyolc esztendeje olyan sikeres, határokon átívelő nemzetpolitikai koncepciót valósít meg, amellyel támogathatja a Székelyföldön, Moldvában, vagy a Kárpát-medence bármely pontján élő magyarok szülőföldön boldogulását - tette hozzá. A bonyhádi emlékezők az emlékparkban 2015-ben, a bukovinai székelyek letelepedésének 70. évfordulóján állított kopjafánál helyezték el koszorúikat a hősök, áldozatok és halottaik tiszteletére. Potápi Áprád János megemlítette, hogy vasárnap Madéfalván az erdélyi székelyek küldöttei emlékeznek a siculicidiumra (székelyöldöklés), az ünnepségen Pánczél Károly, a nemzeti összetartozás bizottságának elnöke mond beszédet.
Bonyhádon, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének székházában emlékszobát avattak Lőrincz Imre fafaragó, író tiszteletére, az eseményehz Filóné Ferencz Ibolya polgármester is csatlakozott. Lőrincz Imre részese volt a székelység új honfoglalásának; a Bonyhád melletti Majoson telepedett le, kézművességének és írói tevékenységének köszönhetően az ott élők jobban megismerhették a bukovinai székelyek múltját. Az évfordulón a kismányoki Magyarok Nagyasszonya templomban Bartha Zsolt plébános mondott misét a madéfalvai áldozatokért.

Forrás: MTI

Potápi Árpád János beszéde

„Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig-tartón parázslott;
nem láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.”

Tisztelt Polgármester Asszony! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Emlékezők!

Ma emlékezni jöttünk. Így teszünk évről évre ezen a napon, szelíden fejet hajtva őseink előtt, akik immáron 254 éve a mai nap hajnalán haltak hősi halált Madéfalván. Azon a hajnalon odaveszett magyarságunk egy darabja. Az értelmetlen halált halt mártírok – köztük nők és gyermekek – emléke azonban tovább él bennünk, utódaikban. Az imént idézett Kányádi Sándor sorai hűen tükrözik székelységünk mivoltát. Azt, hogy a történelem viharai bárhogy tépázhatnak bennünket, bármilyen elnyomó hatalom próbál eltiporni, mi szilárdan helytállunk s képesek vagyunk megőrizni, amit felmenőink örökül hagytak ránk.. Ha lehet így fogalmazni, ez a konokság, szívósság, a szabadság és önrendelkezés iránti olthatatlan vágy a székelység titka. Ez kovácsolt minket egységbe évszázadokkal ezelőtt és ennek köszönhetően tudtunk oly sok megpróbáltatás után fennmaradni a mai napig is.

1764. január 7-e fordulópont volt múltunkban. Ez a dátum a székelyek mészárlásaként vonult be a történelembe. A Habsburg-udvar elleni lázadás miatt több, mint 200-an vesztették életüket a vérfürdőben. Az azt követő időszakban pedig ezrek keltek útra, régi életüket hátrahagyva, gyökereiktől elszakadva kerestek új otthont. Így jutottak el Bukovina területére, ahol új hazára és reményre leltek. A madéfalvi vérengzés régi világunk végét és új világunk kezdetét jelentette.
Ma, hogy itt együtt lehetünk, egy újabb megpróbáltatás következménye. A bukovinai székelységet 1941 után Magyarországra, a Dunántúlra telepítették. Újabb vándorlásra kényszerítve, újabb fájdalmas elszakadásra s újfent egy élet újrakezdésére. Ennek már több, mint 70 éve. Ahogy itt körbenézek, azt mondhatom, másodjára is otthonra leltünk. Megvetettük a lábunkat és fennmaradtunk.
Ennek az új honfoglalásnak Lőrincz Imre is részese volt. A sokunk által ismert fafaragó mester és író átvezette családját a bukovinai Istensegítsről a tolna megyei Majosra. Itt letelepedve, kézművességének és irodalmi tevékenységének köszönhetően az itt élők is jobban megismerhették a bukovinai székelyek múltját és hagyományait. Ma előtte is tisztelgünk és Szövetségünk házában felavatjuk a róla elnevezett dísztermet.
Tisztelt Emlékezők!
A székelység a magyarság testének elidegeníthetetlen és fontos szerve. Rész az egészben, legyen szó a határainkon belül vagy azon túl élőkről. Számunkra ebben nincs különbség. Ha segítségre szorultunk kölcsönösen számíthattunk és máig számíthatunk egymásra. A Magyar Kormány immáron 8 éve egy olyan sikeres határokon átívelő nemzetpolitikai koncepciót valósít meg, mellyel támogathatjuk Székelyföldön, Moldvában vagy a Kárpát-medence bármely pontján élő társaink szülőföldön való boldogulását. A megkezdett munkát, sikereinket folytatnunk kell értük, magunkért. Hiszen nemcsak múltunk és jelenünk, de jövőnk is összeköt minket. Ezért kérem, hogy az áprilisi országgyűlési választásokon éljenek állampolgári kötelességükkel! Haladjunk közösen a már megkezdett úton!
Végezetül engedjék meg, hogy a bukovinai székelyek történetéből idézve zárjam gondolataimat: „Tavasszal eltelepítették Tolna megyébe a többségüket. Jelenleg is itt vannak.(…) Így élni, dolgozni, újrakezdeni az életet. Ennyi vándorlás, csalódás után. Na de megbarátkoztak a sorsukkal…(…) Összeházasodtak. Nagyon jól vannak. (…) Élnek boldogan, míg meg nem halnak.”
Köszönöm figyelmüket!

Kapcsolódó képek