A vagyonuktól megfosztott és az otthonaikból elűzött németségre emlékeztek

A Tolna megyei németség elűzetésének 70. évfordulója alkalmából szervezett emlékprogramot szombaton Bonyhádon a helyi német önkormányzat. Az ökumenikus istentiszteletet követően elsőként Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, térségünk országgyűlési képviselője mondott beszédet a Bonyhádi Járási Hivatal előtt tartott rendezvényen, majd Ritter Imre, a magyarországi németek parlamenti szószólója.

Mint elhangzott, Tolna megyében 1945 és 1948 között közel 40.000 embert fosztottak meg vagyonától és űztek el otthonából. Az ő tiszteletükre avattak emléktáblát, amelyet Potápi Árpád János és Ritter Imre leplezett le, ezt követően pedig Wigand István katolikus plébános, Aradi András evangélikus esperes, Mészáros Zoltán református lelkész és Fóris Tibor, a baptista gyülekezet vezetője áldott meg. A város nevében Filóné Ferencz Ibolya polgármester és Kovács Ferenc önkormányzati képviselő helyezett el koszorút a Bonyhádi Járási Hivatal épületén kialakított emléktáblánál. A program a Vörösmarty Mihály Művelődési Központban tartott emlékműsorral folytatódott.

V. B.

Potápi Árpád János államtitkár beszéde:

Kedves Emlékező Közösség!
„A vasútállomás tele volt gyászoló emberekkel. A pap egy utolsó búcsúmisét celebrált az állomáson és utoljára megáldotta híveit. Még egyszer átölelték egymást szülők és gyerekek, testvérek, szomszédok és barátok. (…) Aztán rácsatolták a szerelvényre a mozdonyt. Erre Oszfolk József azon hirtelenjében összehívta zenészeit és egy utolsó szívszaggató üdvözletet játszottak immár elvesztett hazájuknak: a magyar himnuszt. Zúgott az »Isten áldd meg a magyart!«”. Így emlékezik vissza egy biatorbágyi áldozat azokra a tragikus eseményekre, amelyek 70 évvel ezelőtt játszódtak le hazánk több pontján. 1946. január 19-én gördült ki a budaörsi pályaudvarról az első vonat, amely magyarországi németeket vitt 20 kg-os csomagjaikkal, s szívükben a kétségbeesés és a bizonytalanság érzésével. Sokan fel sem tudták fogni, mi történik velük, azt se tudták, hova mennek. Bíztak benne, hogy hamarosan hazatérhetnek otthonaikba. Arra a földre, amelyet évszázadok óta hazának neveztek. Ennek a hazának a szeretetére és tiszteletére tanították meg gyermekeiket, ennek az építésén dolgoztak. S mégis azt kellett tapasztalniuk, hogy ez a haza árulóként és ellenségként bélyegzi meg őket, hogy nincs rájuk itt szükség.
A magyar történelem egyik legsötétebb korszaka ez, amikor a politikai érdekek és ideológiák nemzedékek életét tették tönkre. Amikor a nemzetek jövőjét rajzasztalokon húzott vonalakkal, korszerű megoldásokkal akarták biztosítani, figyelmen kívül hagyva, hogy emberek életébe avatkoznak bele, családokat és közösségeket szakítanak szét. Ha az 1945 utáni magyar sajtót olvassuk, két szóra leszünk figyelmesek, amelyek a kor divatos kifejezéseivé váltak. Ez a két szó: a kollektív bűnösség és a homogén nemzetállam. Ezekben a szavakban hitt az akkori közvélemény, ettől remélte problémái megoldását.
Azt gondolták, hogy ha a világháborúk veszteségeiért, pusztításáért egy népcsoportot kineveznek bűnösnek, akkor végre fellélegezhetnek. Ennek jegyében kezdődött meg a magyarországi németek deportálása az akkor még megszállás alatt álló Németország amerikai majd szovjet szektorába. 1946 és 1948 között 200 ezer német honfitársunk hagyta itthon mindenét, amit addig felépített: házat, családot, barátokat, települési és nemzeti közösséget, hogy aztán vagonokban átszállítsák őket egy ismeretlen földre, amelyet mások az ő hazájuknak kiáltottak ki. Olyan területekre érkeztek, amit nem ismertek, aminek kulturális hagyományai, életvitele eltért az övékétől, ahol idegenekként tekintenek rájuk.
A kor másik nagy eszméje az etnikailag homogén nemzetállam megteremtése volt, amitől a politikai vezetők az etnikai konfliktusok megoldását várták. Ennek a módszere az akkori időszakban a lakosságcsere volt. Így született meg az a gondolat, hogy a Magyarországra telepített felvidéki magyaroknak és a Bácskából menekülő bukovinai székelyeknek a németek kitelepítésével teremtenek otthont, nem törődve azzal, hogy működő közösségeket szakítanak szét. Ha egy élő szervezetnek egyik szervét eltávolítják, akkor azt az egész test megérzi. Mi magyarok csak évtizedekkel később jöttünk rá, hogy nemzetünk szerves részét veszítettük: a szorgalmas munka eredményébe vetett hit, a szilárd kiállás távozott el sváb honfitársainkkal.
Ma annak a 30 ezer Tolna megyei németnek állítunk emléket, akiknek a bűnük nemzetiségük melletti kiállásuk volt. Nincs a környéken olyan család, akinek ne lenne a tragédiához kapcsolódóan személyes története.

Kedves Emlékezők!
Most azért gyűltünk itt össze, hogy lerójuk kegyeletünket az áldozatok előtt, egy emléktáblával tisztelegve azok előtt a németek honfitársaink előtt, akiket elűztünk szülőföldjükről, s akik még búcsúzásuk utolsó pillanatában is a magyar himnuszt énekelték. Azok előtt, akik sosem tudták felejteni a völgységi tájat, akiket összetört a honvágy. Akik életüket kockáztatva visszaszöktek. Mindazokért, akik itthon maradtak és vállalták a megaláztatásokat szülőföldjükért, s ma is életben tartják és építik a magyarországi német közösséget. Ugyanakkor kívánom, hogy ez a tábla a jövőben emlékeztessen bennünket arra, hogy soha többé ne hagyjuk hasonló rendeletek és listák létrejöttét, és azt sem, hogy bármi éket verjen közénk.

Köszönöm, hogy meghallgattak!