Akármerre is sodor a történelem vihara, mi egy nemzetből valók vagyunk

A művelődési központ által szervezett programon a Vörösmarty Színjátszó Kör és a Magyar Nemzetőrség működött közre, az esemény pedig koszorúzással zárult.

Dr. Erményi Gyula beszéde:

Tisztelt emlékező Honfitársaim!

“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót…

- kezdődik Karinthy kisfiának címzett levele, amely Kosztolányi szerkesztette Vérző Magyarország - Magyar írok, Magyarország területéért című kötetben kapott helyet.

Most én sem mondom ki azt a szót.

Aki magyar, tudja, érzi, mi történt akkor Versailles-ban: 1920. június 4-én 16 óra 32 perckor.
Békeszerződés köttetett - mondták a győztes nagyhatalmak. Tévedtek és e tévedésért, talán mi, magyarok, fizettük a legsúlyosabb árat.

Jogász vagyok, pontosan tudom, mit jelent egy szerződés: két fél kölcsönös és egybehangzó akaratnyilvánítása. Így ismeri a francia, az angol és az olasz nyelv, így ismerik a tengerentúlon is. És 96 éve is így ismerték a Nagy Háború győztes hatalmai 16 óra 32 perckor, amikor aláírattattak velünk valamit. Valamit, ami nem szerződés volt; valamit, ami egy diktátum volt. Valamit, ami békét nem hozott, csak fájdalmat.

Vae victis! Jaj a legyőzötteknek!
Azon a napon 16 óra 32 perckor a Magyar Királyság elvesztette területének több mint kétharmadát: az egykori 72 vármegyéből mindössze 10 maradt teljes egészében a megcsonkított országon belül, idegen uralom alá került a fővárost követő 5 legnagyobb városunk közül három.
Azon a napon 16 óra 32 perckor Magyarország csaknem 21 millió fős lakossága alig több mint 7 és fél millió főre olvadt: mintegy 3 millió magyar anyanyelvű honfitársunk rekedt a vonalzóval húzott új határokon túl.
Azon a napon 16 óra 32 perckor megszűnt a magyar só-, arany-, ezüst-,réz-, és vasércbányászat, eltűntek fenyveseink, elvágták vasútjainkat.
Azon a napon 16 óra 32 perctől a Csallóköz, a Szepesség, a Szerémség, a Mezőség és Kalotaszeg már nem Magyarország többé, a Kárpát-medence már nem jelent egyet Magyarországgal.

Civitas Fidelissima. A Leghűségesebb Város.
Azt a napot követően - a legsötétebb órákban - először a soproni és Sopron környéki polgárok mutatták meg, hogy a súlyos trauma dacára még él és összetart a magyar nemzet. Beszédes adat, hogy a 9 helységet érintő népszavazáson a Legnagyobb Magyar otthonában, Nagycenken, például 1026 fő szavazott és tett hitet Magyarország mellett, míg Ausztria mellett mindösszesen 5, azaz 5 fő.

Aztán a soproni példát az idők folyamán a hétköznapok megannyi kevésbé látványos, de fontos apró momentuma követte. Városokat, családokat szakított ketté az a nap egy tollvonással, de a fizikai akadályok nem zúzhatták szét azt, amit lelkünk diktál. Azt, hogy összetartozunk. Azt, hogy egy nemzetből valók vagyunk mi, magyarok, akármerre is sodor a történelem vihara.

Főképpen erre tekintettel nyilvánította az Országgyűlés 2010-ben a tragikus évfordulót a Nemzeti Összetartozás Napjává. A több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme - szól a törvény ezúttal nem a száraz jogi nyelven.

Közös nyelvünk, kultúránk, hagyományaink ápolása; a magyar természeti és történeti emlékek megismerése és megőrzése, a gazdasági kapcsolatok minél szorosabbá fűzése a határon túli magyarsággal - erkölcsi kötelességünk mind-mind olyan kiragadott példái, amelyek segíthetnek félretolni a mesterségesen emelt akadályokat. Ne feledjük: dacára annak a napnak, a Kárpát-medencében - immár több mint egy évezrede - még mindig a magyarság a legnagyobb nemzetalkotó tényező. És ennek így is kell maradnia!

Erkölcsi kötelessége városunk Önkormányzatának is van, nem is kevés. Tardoskedd volt az első, az al-dunai magyarok érdekében Pancsovával létesített kapcsolat a második, Borszék a harmadik és ezév március 15-ével az erdélyi Madéfalva községgel kötött testvértelepülési megállapodás immár a negyedik lépcsőfok azon a lépcsőn, amelyen minden fokot egy újabb és újabb kell hogy kövessen.

Tisztelt emlékező Honfitársaim!

Mai közös emlékezésünk is a nemzeti összetartozás kifejezésének egyik formája. A Pokolba kívánjuk azt a napot, most mégis itt vagyunk és együtt emlékezünk ugyanúgy, mint a Kárpát-medence számtalan másik pontján.
Azon a napon 10 percre megállt az élet Magyarországon, most gondolatban mi is álljunk meg egy pillanatra. Repüljünk vissza az időben és idézzük fel zárszóként Karinthy novellájának utolsó mondatait:

"De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Kapcsolódó képek