+
Bezárás Menü
0°C
2020. október 21.
Orsolya, Orsika
Facebook Youtube Instagram
Bonyhád - Befektetőbarát település

Az Atomerőmű KSE Bonyhád bajnoki menetrendje
Videók

ÖSSZETARTOZUNK - TRIANON 100 FILM


Filóné Ferencz Ibolya polgármester asszony összefoglalója a 2019-es évről

A várost bemutató kisfilm
A várost bemutató kisfilm


Imázsfilm Tolna megyéről

Bonyhádon az Országzászlónál emlékeztek a kommunizmus áldozataira

A Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. június 13-án elfogadott 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata értelmében 2001 óta emlékezünk meg minden év február 25-én a kommunizmus áldozatairól.

A Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. június 13-án elfogadott 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata értelmében 2001 óta emlékezünk meg minden év február 25-én a kommunizmus áldozatairól.

Tegnap Bonyhádon az Országzászlónál gyűltek össze a megemlékezők. Az ünnepségen közreműködött a Vörösmarty Színjátszó Kör, és a Magyar Nemzetőrség. Potápi Árpád János polgármester önkormányzati képviselő mondott beszédet, azt követően megkoszorúzták az emlékművet.

 

 

 

 

Potápi ÁrpádJános beszéde:

 

Gyűjtő. Kisfogház. Halk kopácsolás.

Rácsot, vak ablakot tavasz legyint.

„Az udvaron akasztás lesz megint.

Folyik tovább, pajtás, a gyilkolás.”

 

„Gyújts rá, barátom!” Mély szelíd harang

kong messziről  „Egy hét és nyolc kötél.

Ki megy ma –– Angyal, Kósa, Szente, Szél?”

Egy zárka nyílik s felsüvít a hang:

 

„Fiúk... Hazánkért... Isten veletek...

Erdősi búcsúzik most tőletek.”

Valaki sír. Lépések. Lánc kocog.

 

Kinn: „Éljen a szabadság! Gyilkosok...”

Aztán csönd. Társam így szól: Már nem él.”

S kezemben ég a cigaretta még.


Tisztelt Emlékező Közönség!  

 

Krassó György Májusi hajnal című versével köszöntöm Önöket a bonyhádi Országzászló előtt, megemlékezve a XX. században a kommunisták által elpusztított, megnyomorított és megfélemlített idegenbe üldözött magyar nemzettársainkra.


Az Emberi jogi, vallásügyi és kisebbségi bizottság tagjaként - dr. Hörcsik Richárd képviselőtársammal részt vettem Horváth Béla kisgazda képviselő országgyűlési határozatjavaslatának előzetes tárgyalásában. Horváth Béla eredeti elképzelése az volt, hogy a kommunizmus áldozatairól minden év április 2-án, Apor Vilmos győri püspök mártírhalálának évfordulóján emlékezzünk meg. Kettőnk javaslata a bizottsági ülésen azonban február 25-e volt, Kovács Béla kisgazda országgyűlési képviselő elhurcolásának napja, melyet előbb Horváth Béla képviselőtársunk, majd az Emberi jogi bizottság és később az egész Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott. Még véletlenül sem akartuk, hogy ezt a napot bárki is az undorító április 4-vel mosson össze. 2001. óta emlékezünk meg a kivégzettekről, az agyonvertekről, a „népítéletekben” meggyilkoltakról. A munkatáborokban, büntetőlágerekben elhunytakról és a megnyomorítottakról. Az internáltakról, kitelepítettekről, a súlyos börtönbüntetésre ítéltekről, a kuláknak nyilvánítottakról, a koncepciós perek vádlottjairól. A halálra éheztetettekről, az átnevelőtáborok áldozatairól. Megemlékezünk ezen a napon az embertelen rendszer ellen felkelőkről, a vérrel fizetőkről, köztük a magyar forradalom áldozatairól. És általában: az ember kiszolgáltatottságáról, a terror elszenvedőiről, a félelemről, a hataloméhségről, a szabadságvágyról. Megemlékezünk azokról, akik szembeszálltak, akik elviseltek, és nem akarjuk elfelejteni azokat sem, akik kiszolgálták ezt az embertelen rendszert. Nehéz is lenne: az áldozatok emléke velünk száll az időben, s a kollaboránsok is velünk élnek. Engedjék meg, hogy a továbbiakban idézzem a korszak egyik kutatóját, Szerencsés Károly történészt.

 

De mi is történt február 25-én? Miért ez a kommunizmus áldozatainak emléknapja? Emlékszem a vitákra: milyen dátum lehetne a legalkalmasabb e hosszan tartó trauma érzékeltetésére? Nem kevesen Apor Vilmos győri püspök halálának évfordulóját tartották megfelelőbbnek, hiszen ő – miként számos paptársa szerte az országban – a testével és tekintélyével védte az erőszaknak kitett magyar asszonyokat és lányokat. Végül 1947. február 25-e látszott a legalkalmasabbnak. Ezen a napon hurcolta el Váci utcai lakásából a megszálló szovjet hadsereg Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, parlamenti képviselőt. Ezen a napon derült ki végérvényesen, hogy a szovjet megszállók nem tűrhetik, hogy Magyarországon érvényesüljön a népakarat, és létrehozzunk egy Európába illeszkedő parlamentáris demokráciát. Ezen a napon kiderült, hogy a szovjet megszállók semmiféle parlamentarizmust nem tartanak tiszteletben, semmibe veszik a választások eredményét, a parlament döntését, a mentelmi jogot, az emberi szabadságjogokat. Egyszerűen szólva: azt tesznek, amit saját politikai érdekeik diktálnak. Innen már csak egy lépés volt a törvényes magyar miniszterelnök – Nagy Ferenc – puccsal való megbuktatása és emigrációba kényszerítése, még egy lépés a parlament likvidálása és a szégyenteljes 1947. augusztusi kék cédulás választás. Ezzel a magyar demokráciának bő negyven évre vége is lett. S persze az is kiderült, hogy lesz megfelelő számú kollaboráns, akik kiszolgálják ezt a nagyhatalmi érdeket. Kommunistáknak nevezték magukat.

 

A szocializmus építésének útjára léptünk, népes szovjet tanácsadó csoporttal, s még inkább a magát itt felejtett szovjet hadsereggel. Részévé váltunk a szocialista világrendszernek, amelyben elképesztő vérengzésre került sor a hatalom fenntartásáért és az osztályharc jelszava alatt. A szocialista világrendszer 1949 után a Szovjetunió, Kína, Közép-Európa területeire is kiterjedt. Mára talán világosan kiderült, hogy nemcsak valamiféle „hibák”, „tévedések”, „rossz gyakorlat” eredményezte a szörnyű pusztítást, hanem maga az eszme volt hibás. Szép részcélok mellett ugyanis a kezdetektől benne volt a kizárólagosság igénye, a diktatúra, a terror. Ezt már az elején látta Madách Imre és George Orwell is. „Sztálin nem azért győzött, mert eltorzította a marxizmust, hanem éppenséggel azért, mert megvalósította” – írta helyesen Milovan Gyilasz. De mindig akadtak hívei a gondolatnak. Volt, ki a legnagyszerűbb emberi érzések felől közelített, de sokkal többen a legalantasabb ösztönök felől. Összekeveredett a kettő: végzetesen összemosódott, s az utópia véres valósággá vált.

Sajnos, Magyarországon is.

 

Hogy ennek az eszmének a hatalom volt a lényege, legjobban bizonyítja, hogy áldozatai között éppúgy megtaláljuk a baloldali, sőt kommunista személyeket, mint a velük politikailag szemben állókat. Sztálin vérengzései a pártban, hadseregben stb. többé-kevésbé feltártak. De nálunk is: Rákosi első áldozata a kommunista Demény Pál, aki – legalábbis Rákosi így tartotta – veszélyes volt a hatalmára. Az emberi kiszolgáltatottság jelképeiként élnek emlékezetünkben a páter Kiss Szaléz-ügy kivégzettjei (már 1946-ban). A Magyar Testvéri Közösség persorozatának áldozatai (1947), a gazdasági célokat szolgáló halálos ítéletekkel kikövezett koncepciós perek sora (Nitrokémia, Maort, Standard stb.). Az egyház elleni brutális fellépés (Mindszenty-per, Grősz-per, Pócspetri-ügy stb.); a demokraták elleni rendőri és ügyészségi terror (Peyer Károly, Kéthly Anna, Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, és vég nélkül sorolhatnánk). S persze a sajátjaik elleni, végképp irracionálisnak tűnő, valójában nagyon is logikus fellépés (a Rajk-per, a tábornokperek, a Kádár-per stb.). Ha perre nem volt igény: a szimpla likvidálás. Névtelen parasztemberek, munkások, tanárok és művészek agyonverése és elüldözése mellett Ries István igazságügyi miniszter megölése vagy Zöld Sándor miniszter egész családjának kiirtása, majd öngyilkossága. Érdemes folytatni? Lenint kell olvasni: „Minél több képviselőjét sikerül kivégezni a reakciós papságnak és a reakciós burzsoáziának, annál jobb” (1922). De a kivégzések a legkevésbé sem korlátozódtak ezekre a rétegekre.

 

A kommunizmus halálos áldozatainak számát amerikai kutatók 131 millió felettire teszik. Ez persze felfoghatatlan. Talán túlzó is. Belekerült olyan halál is, amelyért nem a kommunisták a felelősek. A Szovjetunió és Kína vezeti a listát körülbelül hatvan-hatvan milliós áldozatszámmal. Ezek nehezen ellenőrizhető adatok, de nem is a számok a lényegesek. A döntő kérdés az, hogy miként áll az utókor ezekhez a bűnökhöz. Sztálin keze véres volt, Maóé is, Rákosié is, Pol Poté is, Ceausescué is, de Kádár Jánosé is. A kommunista eszmének nincs emberséges megvalósulása. Nincs „puha diktatúra”. Legfeljebb különböző léptékek vannak. Amikor a Kádár-korszakban Magyarországon „liberális” szelek kezdtek fújni, nem a diktatúra puhult, hanem mi magunk puhultunk bele a rendszerbe. Tudomásul vettük. Elvesztettük a célt. És ez volt a legnagyobb bűne a mi szocializmusunknak. Máig nem tudta kiheverni sok-sok honfitársunk. Megfosztottak minket az értelmes munka örömétől és eredményétől, elüldözték az értelmes és makacs öntudatúakat, származásuk miatt gyötörtek halálra egész társadalmi rétegeket, megalázottságra, félelemre neveltek milliókat egyetemeken és iskolákban.

 

Talán ezért volt jó döntés február 25-öt a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánítani. Mert Kovács Béla kibírta a Gulag nyolc évét. Hazatért. 1956-ban azonosult a forradalom gyönyörű céljaival: szabadság, függetlenség. De a rettenetes 1956. november 4-én nem kapott politikai menedékjogot az Egyesült Államok követségén. Hazament, s várta Kádár pribékjeit. De Kádár tanulékony ember volt: nem a bitófára küldte Kovács Bélát (Nagy Imrét és még százakat igen), hanem meghívta új országgyűlésébe képviselőnek. Ez volt az igazi megtöretés. S mielőtt elmarasztaló ítéletet mondunk, gondoljuk át a Kádár-korszak rettenetes gerincsorvasztó évtizedeinek történetét. A kommunizmus eszméje talán halványulóban van. Jelképei: a vörös csillag, a sarló és kalapács, Marx–Engels bálványai, Lenin ikonjai szerencsére eltűntek középületeinkről, köztereinkről. Félnótás politikai és sajtócelebek persze sajnálhatják ezt, küzdhetnek a visszatérésükért. Vajon tudják, minek a jelképe a „szocialista világrendszerben” a vörös csillag? Ha másnak nem is, hát higgyenek Lukács Györgynek: „A bolsevizmus azon a metafizikai felvetésen alapul, hogy rosszból jó származik, hogy lehetséges… az igazságig keresztülhazudni magunkat.” A XX. század tragikus évtizedei éppen azt bizonyítják, hogy ez nem lehetséges. Február 25-én megemlékezünk a kommunizmus áldozatairól. Letesszük virágainkat a megfelelő helyekre. És tudjuk: népünk sorsát meg lehet fordítani, és jó irányba lehet terelni. Ennyivel tartozunk a XX. század áldozatainak is.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!


Kövér László házelnök szerint „az emlékezés közösséget teremt, közösséget erősít. A múlt, amire emlékezünk, megerősíti összetartozásunkat a jelenben, és képessé tesz arra, hogy a jövőt együtt alkossuk meg. Emlékezni annyi, mint felelősséget vállalni egymás iránt.”  

 

Tisztelt Emlékezők! Kedves Bonyhádiak! Virágainkat és gyertyáinkat elhelyezve gondoljunk néhány percre az ismert és a névtelen hősökre, akik ugyanolyan emberek voltak, mint mi: családjukat akarták megóvni, gyermekeiket becsületben és tisztességben, szabadságban felnevelni. Emlékezzünk méltósággal a kommunizmus áldozataira!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza