Suszter találkozót szerveztek a bonyhádi cipőgyártás száz éves jubileumára

– Pétermann Jakab 1911-ben nyitott cipész műhelyt Bonyhádon, majd 1917-ben alapította meg üzemét – Szabó Tibor, a város alpolgármestere megemlékezésében a vállalat történetét elevenítette fel dr. Sós Csaba történeti munkája nyomán. Szavaiból kiderült, hogy az alapító a kezdetektől nagy hangsúlyt fektetett a jó minőségre, mindvégig személyesen kötődött a szakmájához és üzeméhez. Az első világháború végén találkozott Glaser Gyulával, akivel jó barátság, majd később rokoni, 1920-tól pedig üzlettársi kapcsolat kötötte össze. Az 1920-as évek elején kritikussá vált a Pétermann és Glaser Cipőgyár helyzete, befektetőket kellett keresniük. Ekkor szállt be az üzletbe Pétermann Amerikában élő sógora, Karl Gusztáv. A gyárat 1939-ben hadiüzemmé nyilvánították, a munkáslétszámot katonai behívókkal töltötték fel. 1947-ben elhunyt Pétermann, illetve ekkor már Péterfi Jakab, ezzel a tulajdonosok első nemzedékéből már csak Karl Gusztáv maradt, aki a két özveggyel együtt tudhatta céget magáénak, amíg 1948-ban államosították azt. Ekkor a tulajdonosokat teljes vagyonelkobzással, illetve börtön büntetéssel is sújtották.

Farkas László, a cipőgyár utolsó igazgatójaként idézte fel emlékeit, kiemelve a közösséget jellemző családias hangulatot és összetartást. A gyárban egymást követték a generációk, az öregek betanították a fiatalokat, akik viszonylag rövid idő alatt vezető beosztásba kerülhettek. Biztos megélhetést jelentett számos családnak, több dinasztiának is. Ugyanakkor benne gyökereznek a környék ma cipőgyártással foglalkozó vállalkozásai is.

A köszöntőket követően megkoszorúzták a néhány évvel ezelőtt kihelyezett emléktáblákat, majd az egykori dolgozók lehetőséget kaptak arra, hogy körbesétáljanak az egykori gyár udvarán is, így elevenítsék fel a helyhez kötődő emlékeiket. Mindenkinek volt mit, hiszen sokuk évtizedekig dolgozott a vállalatnál. A kötetlen beszélgetést ezt követően a Székely Házban folytathatták, ahol a szervezők megvendégelték a népes társaságot.

Dittrich Győző főszervező maga is 13 évet töltött a cipőgyárban, ahol technológus, segédművezető, művezető és meóvezető volt. Mint elmondta, első alkalommal 2014-ben szerveztek megemlékezést, amikor dr. Sós Csaba összeállította a bonyhádi cipőgyár történetét feldolgozó könyvét, és elhelyezték az emléktáblákat a gyárépület falán, de a kerek jubileumot is szerették volna méltóképpen megünnepelni. Megközelítően háromszáz résztvevőre számítottak, és becslése szerint annyian meg is jelentek.

A jeles évforduló alkalmából a Völgységi Múzeumban is egy tárlatot szenteltek a bonyhádi cipőgyártás történetének, ahol régi gépek, eszközök, fotók segítségével nyerhetnek bepillantást a látogatók az üzem történetébe. Többek között azt is megtudhatják, hogy állami vállalatként a bonyhádi könnyűipari cégek között a legnagyobb foglalkoztató volt, amely az 19080-as években mintegy 2000 embernek adott munkát.

Ma is kamatoztatja ismereteit

– Szép évek voltak – összegezte Felszegi Ferenc a bonyhádi cipőgyárnál töltött három évtizedet. Mint elmondta, 1959-ben került a tmk-ba – ahol édesapja is dolgozott –, mint ipari tanuló, majd az iskola befejezése után is a vállalatnál maradt 1989-ig. Az utolsó években már a fejlesztési osztályon dolgozott, ahol kisebb gépeket készített. Emlékei szerint nem keresték túl jól, de azért megéltek. A társaság jó volt, ezt bizonyítja, hogy feleségével – akivel 50 éve vannak együtt – a cégnél ismerkedett meg. A három évtized szakmai tapasztalait a mai napig kamatoztatja, nyugdíjasként is dolgozik a környékbeli cipőgyártással foglalkozó vállalkozásoknak, a gépeiket javítja saját, régi fotókkal is ékesített műhelyében.

Az élet ment tovább

A Pétermann, avagy Péterfi, illetve a Gláser, Gáti családot az egykori alapítók unokái képviselték a rendezvényen. Beszámolóikból is kiderült, hogy az ő életükben már nem sok szerepet játszott nagyszüleik vállalkozása. Péterfi János elmondta, az élet ment tovább, édesapja az államosítás után jó nevű szakember lett a lábbeli ipar területén, ő maga pedig minőségellenőrként került kapcsolatba a cipőgyártással – a bonyhádival is. Solymos Antal, Gáti Gyula unokája szintén teljes elszakadásról számolt be, mindössze a nagyanyjától hallott történeteket a gyárról, de inkább azt, hogy mennyi „baj” volt vele. Ugyanakkor büszkék rá, hogy felmenőik kétkezi munkájukkal ennyit el tudtak érni.

Forrás: Tolnai Népújság/Hargitai Éva