Szent István király és az új kenyér ünnepe

Bonyhádon az augusztus 20-i megemlékezés az evangélikus templomban templomszentelési emlékünneppel és ünnepi istentisztelettel kezdődött, majd a katolikus templomban tartott szentmisével folytatódott.

A művelődési központelőtti téren Filóné Ferencz Ibolya ügyvivő alpolgármester ünnepi beszéde után megszegte az új kenyeret, amelyet Aradi András evangélikus lelkész, Erb József katolikus plébános, Mészáros Zoltán református lelkész, Pátkai Béla baptista lelkész áldottak meg.

E napon adták át a Bonyhád Város Önkormányzati Képviselő-testülete által 1997-ben alapított, az oktató-nevelő munkában, illetve a tehetséggondozás területén kiemelkedő eredményt elért személyek számára létrehozott Merész Konrád-díjat. 2014-ben az elismerést Nikolov Tamásné Gizi néni nyugdíjas óvónő vehette át.

A Bonyhád Város Önkormányzata, a Colonia Alapítvány és a BONYCOM NKft. által meghirdetett Virágos Bonyhádért program nyertesei is augusztus 20-án vehették át az elismeréseket. Családi ház kategóriában Rittinger Antalné (Dezső u. 6.); Társasház kategóriában a Madách u. 12. (Oláhné Bokor Edit); Gazdálkodó szervezet kategóriában a Herbavit Kft. – Schnierer Péter – Perczel u. 84/b szerezte meg az első helyet.

Az ünnepségen a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium Zelke Néptáncegyüttese adott műsort.

Filóné Ferencz Ibolya alpolgármester ünnepi beszéde:

„Hontalan vagyok,

mert vallom, hogy a gondolat szabad,

mert hazám ott van a Kárpátok alatt

és népem a magyar.

Hontalan vagyok,

mert hirdetem, hogy testvér minden ember

s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer

mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok,

mert hiszek jóban, igazban, szépben.

Minden vallásban és minden népben

És Istenben, kié a diadal.”

Tisztelt Államtitkár úr! Tisztelt Alpolgármester úr!

Tisztelt Bonyhádi Ünneplő Közönség!

Wass Albert hitvallásának kezdő soraival köszöntöm Önöket.Azon a napon, amely a magyar nemzet számára a legrégibb és egyben talán a legnagyobb ünnepnap.Nemcsak azért választottam bevezetőülezt az idézetet, mert Szent István-napi megemlékezésünket immár több éve ezen a helyszínen, a Wass Albert szobor közvetlen szomszédságában tartjuk, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy ez a vers a „Szent Istváni” gondolatok sajátos összefoglalása. Ki tudná jobban értékelni szent királyunkáltal megteremtett, megalapozott hont, mint egy olyan hazát vesztett, hazájától megfosztott ember, mint Wass Albert.

A mai nap, történelmünk legrégebbi hagyományaira visszavezethető megemlékezés, mely egyben a független, keresztény magyar államalapítás, a magyar állam ezeréves folytonosságának emléknapja is. Gyökerei a 11. századra nyúlnak vissza, mikor1083. augusztus 20-án –László király VII. Gergely pápa engedélyével a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében I. István király ezüstládába zárt ereklyéit a székesfehérvári Bazilikában oltárra emelte, ami István király szentté avatását jelentette. Ezután "a felszentelés ünnepségének befejeztével a szent testet az egyház közepén (in medio domus) fehér márvány szarkofágban helyezték el".  Ezzel ő lett az első magyar katolikus szent és egyben szent király.

Már a középkorban erősen élt a Szent István kultusz, azonban a katolikus ünnep kiteljesedése Mária Terézia korához kötődik. 1771-ben uralkodói közbenjárásra a mai Dubrovnikból Budára került a Szent Jobb ereklye. A királynő engedélyezte annak évenkénti bemutatását és nemzeti ünnepnek minősítette augusztus 20-át. Az első körmenetre a reformkor hajnalán került sor.

A hagyomány históriájában az 1848-49-es szabadságharc után több mint tízéves kényszerszünet következett. A Bach-korszak betiltotta a megemlékezést. Ebben az időben Szent István, a Szent Korona és a Szent Jobb említése a hatalommal dacoló magyarság, az identitását fennen hirdető magyar nép szimbóluma volt. Végül az enyhülés vetett véget a tilalomnak 1860-ban. Ez követően augusztus 20-a egyre népszerűbbé vált, majd 1891-ben munkaszüneti nappá nyilvánították.

A megemlékezés fontos fejleményei közé tartozik a Horthy-korszak, hiszen ekkor fektették le augusztus 20-nak, mint nemzeti ünnepnek az alapjait. A korábbi szokások közül megőrizték a Szent Jobb körmenetet, a lóversenyt és az ünnepi mulatságot, amelyet rengeteg programmal bővítettek ki. Az új és a ma is létező szokások közé beemelték a tisztavatást, az ünnepélyes őrségváltást, a néphagyományok ápolását és 1927-től a tűzijátékot a Gellérthegyről. A 20-as évek végére már egy héten keresztül tartottak az állami ünnepségek.

Augusztus 20-a, mint nemzeti ünnep ebben a korszakban vált a magyarság egyetemes ünnepévé. Ekkor már nemcsak közvetlenül a határon túli, hanem a messze kivándorolt magyarok is megemlékeztek az államalapító királyunkról.

Az ünnep történetében gyökeres változás a diktatúra kiépülésével, 1948-ban következett be. Először lekopott a szent kifejezés, majd 1948-ban átkeresztelték az Új Kenyér, majd 1949-ben az Alkotmány ünnepére, ami 1950-ben kiegészült a Népköztársaság ünnepével.  A körmenet tiltólistára került.

Végül a rendszerváltást követően, az első szabadon választott Országgyűlés iktatta törvénybe, hogy augusztus 20. a Magyar Köztársaság, ma Magyarország, hivatalos állami ünnepe legyen.

Tisztelt Ünneplő Közönség!  Kedves Bonyhádiak!

István, amikor Magyarországot megalapította, törvényeit és intelmeit a rendteremtés, a biztonság megszilárdítása, a tisztességesek ellen vétők szigorú megbüntetése, a hit megtartása, a jó és igazságos hatalomgyakorlás szellemében alkotta.

István tudta, sikerrel csak olyan kormányzás járhat, amely a magyar emberek érdekeit, hagyományait tartja szem előtt.

Méltán tiszteljük mi is szentként, és tartjuk Őt történelmünk legnagyobbjai között számon. Ő az, aki a magyar nép letelepítésével, az államalapítással otthont, hazát adott nekünk, melyet tűzzel és vassal meg is védett, meg is tartott számunkra. Neki köszönhetjük, hogy nem kell hontalannak lennünk, és büszkén mondhatjuk: hazánk ott van a Kárpátok alatt, és népünk a magyar. Mi, akik ma itt vagyunk, valamennyien köszönettel tartozunk ezért.

És köszönnünk kell a kenyeret, mely augusztus 20-án az ünnepi asztal ékessége.Az újat, és a mindennapit, amelyet megtanultunk ebben a hazában előteremteni magunknak. Ezt tesszük ma is, ha időnként nehézségek árán is.A kenyér a magyar ember számára mindig is az életet, a megélhetést, az otthont jelentette. Azzal, ahogyan nemzetiszínű szalaggal átkötött kenyérrel ünnepelünk, kifejezzük, hogy a haza és az élet összekapcsolódik.

Köszönettel tartozunk továbbá azért is, hogy Szent István megmutatta népünk számára azt az utat, amelyen járva több mint ezer évig meg tudott maradni nemzetünk. Ez az út a kereszténység útja, amely István idejében nem a könnyebbik út volt. Új vallás, új szokások, új életmód, új erkölcsi normák, új értékek. Tűzzel és vassal.

A magyar népnek mindezt meg kellett tanulnia, el kellett fogadnia, alkalmazkodnia kellett hozzá. István felismerte, hogy ez nem a könnyebb út, de az az út, amely a legtovább visz. A mögöttünk lévő több mint ezer év a bizonyság arra, hogy Szent István biztos jövőt épített a magyarság számára biztos alapokra.

Legyünk büszkék ezer éves örökségünkre, és járjunk emelt fővel a „Szent Istváni” úton!

Ahogyan Wass Albert is vallja a Hontalanság hitvallása utolsó soraiban:

„Hontalan vagyok,

De vallom rendületlenül,

hogy Ő az út s az élet,

És maradok ez úton, míg csak élek

Töretlen hittel ember és magyar.”

Nikolov Tamásné - Merész Konrád díj

Pályaleírás és laudatio

"Nikolov Tamásné leánykori nevén Istenes Gizella felvidéki településen, Udvardon látta meg a napvilágot. Szüleivel az 1948-as áttelepítés során kerültek Magyarországra, Kakasdra.

Általános iskoláit itt végzi, majd a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnáziumban tesz érettségi vizsgát. Ezt követően a ZIM ösztöndíjasaként 1966-ban megszerzi óvónői diplomáját a Kecskeméti Óvónőképző Intézetben.

Ugyanebben az esztendőben a zománcgyári óvodában kezd dolgozni, majd a rá követő évben férjhez megy Nikolov Tamáshoz, akivel a mai napig boldog házasságban élnek. Házasságukból két gyermek születik – Beáta és Péter, a család 5 fiú unokával büszkélkedhet.

Tíz esztendős üzemi óvodai szolgálat után pályáját 1976-ban a Városi Óvodai Igazgatósághoz tartozó II. számú, Dózsa utcai óvodában folytatja beosztott óvónőként, majd 1990-től az óvoda 1996-os bezárásáig vezető-helyettesként. Ez idő alatt egy év kitérőt tesz Majosra, ahol szintén vezetőként dolgozik.

A Dózsa utcai óvoda bezárása után egy évig a Bolyai, majd 2002 – es nyugdíjba vonulásáig a Perczel utcai fönti óvoda német nemzetiségi csoportban dolgozik, személyét, nevelőmunkáját tisztelet és megbecsülés övezi.

1977-ben szakszervezeti titkárrá választja az óvodai dolgozók közössége, az érdekképviseleti feladatot közmegelégedésre látja el hosszú esztendőkön keresztül.

1980-ban kiemelkedő szakmai tevékenységéért Kiváló Munkáért elismerésben részesül.

Gizi néni született pedagógus, azok közül való, akik nem az iskolapadban tanulták meg azt, hogy a gyermeket tisztelni, szeretni kell, ez az igény személyiségéből fakad. Elhivatottsága példaértékű, lelkesedését, erős belső motivációját az utolsó munkával töltött napig meg tudta őrizni.

Közvetlen, derűs személyisége vonzotta a gyerekeket, pozitív gondolkodásmódja, dicsérő, biztató hozzáállása a felnőttekre is serkentő hatással volt.

Gyermekközpontú, egyenes jellemű, kitűnő pedagógus, akit szerettek és tiszteltek a szülők is, korrekt, őszinte, gyümölcsöző kapcsolatot ápolt a családokkal.

Irányító, vezető egyéniség, meggyőzéssel és személyes példamutatással tudta maga mögé állítani az embereket, legyen szó kollégáról, szülőről, vagy akár nagyobb létszámú szakmai közösségről.

Egyenes, gerinces ember lévén könnyedén kivívta mások tiszteletét, megbecsülését, pedagógiai elveihez hű volt mindenkor.

Imádott játszani, óvónők sokaságának volt lehetősége bemutatókon megcsodálni odaadó, önfeledt játékát és játékirányító tevékenységét. Magával ragadó mosolya, huncutságra is képes, soha el nem múló fiatalos lendülete örök nyomokat hagyott óvodásaiban és kollégáiban.

Mesélni úgy tudott, hogy felnőttként is oda kellett figyelni rá, élvezni vele együtt az időutazást, hiszen hangjának varázsa visszaröpített a gyermekkorba.

Azon kevesek közé tartozott, aki ötvözni tudta a végtelen szeretetet az elvárásokkal, mindenben következetes volt – rendkívül, de kedvesen következetes, így nem is volt kérdés, hogy szót kellett neki fogadni…

Sokat adott és sokat is kapott, ma is boldog és elégedett ember mosolyog vissza ránk, ha találkozunk vele."