Várnak még rá nyolcezresek

Klein Dávidnak a Johnnie Walker Annapurna Expedíció sikerével már a negyedik mászott „nyolcezrese” lett meg, és ezzel első magyarként a legveszélyesebbet teljesítette a Himalája 8000 méternél magasabb hegyei közül. A képződmény baleseti statisztikája beszédes: 171 megmászásra 53 haláleset jut. A hely hideg, szeles, omlás- és lavinaveszélyes, valamint technikás is. Klein Dávid pedig a hagyományos hegymászás híveként oxigénpalack és serpa nélkül, egyszemélyes expedícióval vágott neki áprilisban.

A hegy lábánál csatlakozott egy nemzetközi csapathoz, akikkel osztozott az alaptáboron. Mivel hisz a fokozatos megközelítésben, a másik 60, helikopterre szálló hegymászóval ellentétben gyalogosan akarta elérni az alaptábort. A kétnaposra tervezett túra nem úgy sült el, ahogyan azt tervezte: hat napig tartott az út, és végül mégiscsak helikopterrel kellett a többiek után mennie. Mint elmondta, az volt a legbosszantóbb, hogy amikor visszafordult – mint az később kiderült –, már csak egy domb választotta el tábortól. A ráhangolódás viszont sikerült.

Miután megérkezett, kezdetét vette a felkészítés szakasza. A csapat nagy részénél nehezebb dolga volt, hiszen mindössze négyen voltak, akik oxigénpalack nélkül akartak feljutni a csúcsra. Szerencséje volt, mert összebarátkozott egy szintén palack nélkül mászó német fiúval, Josttal, akivel összehangolták programjukat.

A szervezetét fokozatosan kellett hozzászoktatnia az oxigénhiányhoz. Minden alkalommal addig mászott, amig azt nem érezte, hogy elérte a tűrőképessége határát, aztán visszatért az alaptáborba és kipihente magát. Négylépcsős táborláncot épített ki, minden alkalommal feljebb tolta a magassági határt. Így provokálta szervezetét, hogy több vörös vértestet termeljen, alkalmazkodjon az oxigénben szegény környezethez. Mint elmondta, a probléma az, hogy ettől sűrűbb lesz a vér, romlik a keringés. Ugyanakkor a levegő parciális nyomásának csökkenése – ami az alaptáborban a tengerszintinek a fele, a csúcson pedig kevesebb, mint harmada – ödémásodáshoz vezet. Az agy, illetve a tüdő esetében a vizesedés akár végzetes is lehet.

A szervezetet érő terhelés mellett ott volt a balesetveszély is. Még itthon alapos baleseti adatelemzést végzett. Két fő szabályosságra lett figyelmes. Az egyik, hogy az esetek nagy többsége a hegy egy adott szakaszán következett be, a másik hogy többségük 8 és 10 óra között történt. Rájött, hogy az érintett szakasz felett levő jégfalat 7.30-tól süti meg a nap, amely ettől hajlamos megindulni.

Ezt figyelembe véve tervezte meg az útját. Még így is tartogatott a hegy bőségesen nehézségeket. Egyszer közvetlenül mellettük zúgott el egy lavina, egyszer beszakadt egy hasadékba, és a sort lehetne folytatni.

A mélypont egy 10 napos időszak volt, amikor megállás nélkül havazott: nem tudtak mit csinálni, kezdtek kifogyni a készletekből. Sokan lemorzsolódtak. Végül aztán megérkezett egy kedvező időjárási ablak, így nekiindulhattak a csúcstámadásnak. Előző éjszakájukat már 7000 méter fölött töltötték, hogy kevesebbet kelljen másnap menniük. A csúcstámadást este 7 és 8 óra között kezdték el. Az első pár óra iszonyatosan nehéz volt, erős szelet kaptak és borzasztóan hideg volt. Ehhez hozzátartozik, hogy ebben a magasságban az elégtelen keringés miatt jobban fázik az ember és könnyebben fagynak el a végtagok. Jost egy ponton meg akart fordulni, de aztán végül tovább mentek. Nem sokkal később harmadiknak csatlakozott hozzájuk egy olasz mászó, Márió is, akinek a serpája – ahogy Klein Dávid humorosan fogalmazott – oxigénpalackot használt, ami annyira „megtolta”, hogy egyszerűen felment. A csúcs alatt találtak rá, itt találkoztak a palackkal mászók már lefelé tartó csoportjával is. Jost alaptábori sakkpartnerével, az izraeli Nadaval még gyorsan lejátszotta a világ legmagasabban lebonyolított sakkmérkőzését, egy párperces játszmát egy okostelefonon.

A magyar hegymászó beszámolója szerint a 8091 méteres csúcs elérése nem volt katartikus élmény, volt miért aggódni, hiszen megcsúsztak az idővel, a szél elfújta a nyomaikat, nem volt biztos, hogy visszatalálnak. Ugyan vitt magával egy magyar zászlót, de végül nem készült vele csúcsfotó, mert ahhoz, hogy elővegye, le kellett volna vennie a külső kesztyűjét és az az egyik ujjába is kerülhetett volna. Máriónak egy ujjperce bánta a zászlós fényképet. A visszaút a várakozásainak megfelelően iszonyatosan nehéz volt, fogalmuk sem volt merre kell menniük. Végül csak sikerült visszatalálniuk a legfelső táborhoz, ahol több oxigénhez jutva, túlélve a hátuk mögött levő szakaszt már ő is tudott örülni.

Persze a siker után nem sokáig ült egy helyben, hiszen még vannak magyarok által meg nem mászott "nyolcezresek". A következő projektekhez jó mászó társat is talált Suhajda Szilárd személyében.

Villáminterjú

- Miért?

- Többrétegű a motivációm. Egyrészt benne van a nagybetűs kaland, a kulturális élmény, a technikai, fizikai és mentális kihívás, valamint az önmagam és a világ megismerése iránti igény. A hegyi körülmények között az ember nem tud elbújni önmaga elől.

- Gyakoriak az életveszélyes helyzetek?

- Tizenhárom éves korom óta mászom, most negyvenegy vagyok, szóval jelentős mászó múlt van a hátam mögött, természetesen voltak olyan helyzetek, amelyek rosszabbul is elsülhettek volna. De engem nem az adrenalin motivál, nem akarom a halál bajszát cibálni, az élményekért mászom. A hosszútávon fenntartható hegymászói magatartás híve vagyok. Sajnos tény, hogy ha az ember több kockázatot vállal, akkor sokszorozódik a siker esélye, viszont csökken a visszatérésé. Szerintem kell lennie más megoldásnak is, ez pedig az alapos felkészülés.

- Megviseli, ha vissza kell fordulni?

Egy expedíció fókuszpontja a csúcs, ezért természetesen elszomorító, ha valamilyen oknál fogva vissza kell fordulni. De akkor is lehet sikeres egy út, ha nem értük el a csúcsot, de életben maradtunk, jó és kemény próbálkozást hajtottunk végre, önmagunkkal, a társunkkal és a heggyel harmóniában voltunk, nem követtünk el olyant, amivel ne tudnánk együtt élni. Viszont hiába érjük el a csúcsot, ha valaki ott marad a hegyen, az az expedíció nem sikeres.

Forrás: Tolnai Népújság/Hargitai Éva

Kapcsolódó képek